Mit jelent szeretni? A szerelem!

Önfeladás? Teljes átadás? A másikért élni? Együtt lélegezni Vele, érezni, ahogy szíve dobban, s szinte hallani a moccanó gondolatokat? „ Ketten egy testté” s egy lélekké válni? Vajon ez az igazi szerelem? Az összeolvadás? Kettőből egy?

Van, aki meg tudja csinálni, de csak akkor, ha rátalált a másik felére, a hiányzó darabra, ami kiegészíti a felet, és egésszé tökéletesíti....

Néha elképzelem,hogy létezik ilyen, de a teljes kölcsönösség jegyében valósulhat meg csak, mert másképp pokol, gyötrelem, szív szorító düh és gyilkos gyűlölet szülője.
Szabadon szárnyalni a Másik mellet, egymást segítve, s tudni, mi a jó Neki, ugyanakkor megőrizni a viszonylagos függetlenséget, álmodni, saját és közös álmot, de tiszteletben tartva a társ saját, bonyolult világát?

Nem egyszerű szerelemről beszélni.... megélni és élni. Lehet, hogy valamikor azt mondtam volna, hogy elég az a finom, láthatatlan szál, ami hirtelen összeköt, a cinkos mosoly, a szemvillanás, amiben minden benne van, vagy az, hogy úgy „másképp” dobban meg a szív. Valamikor elég volt. De a szerelem törékeny dolog, mert ott van az ember, a maga teljes lényével, s néha összetöri.... Mert nem tud bánni vele. Szavak, bántó dolgok, elmulasztott bocsánatkérés, kis tüskék a másikban, amik gyűlnek, s töredezik a szerelem..... s azt az érzést, ami ott volt az első, szárnyaló időszak bolondos rohanásában, nem lehet csak úgy visszavarázsolni..... Inkább vigyázni kell rá, meg ne szökjön valahogy.

Játék, de halálosan komoly. Bizalomjáték, türelemjáték, önismeretjáték, elfogadásjáték, megbocsátásjáték.....s sorolhatnám. És szerelem játékot a legnehezebb játszani. Bonyolultabb bárminél, mert az emberi lelkek, s a sokszor érthetetlen természetünk, szokásaink labirintusában magunkat nem találjuk, hát még a tíz év után is sokszor ismeretlen Másikat? Akit szeretünk és szeretni akarunk?
Jó, ha ott látjuk Benne magunkat, jó, ha megbizsereg a bőrünk, ha megsimogat, jó ha mellette felszabadultan tudunk nevetni, s tudjuk, hogy észreveszi a lelkünk apró rezdüléseit.... Jó, ha tudunk szótlanul is, egymás mellett ülve, „beszélgetni”.... és ha jólesik kicsit odabújni, vállára hajtott fejjel megnyugodni........... és jó ha nem érezzük börtönnek az együttlétet.

(Gáspár E.)