Egy szerelmi kapcsolat ugyanazon szakaszokon megy keresztül, mint az anya-gyermek kapcsolat. Kezdetben a teljes egybeolvadás a jellemző. Ahogy a csecsemő önmagát anyja meghosszabbításaként szemléli, nem tudva különbséget tenni önmaga és anyja között, a szerelmes ugyanúgy olvad fel szerelmében.
Néha arra gondolok, hogy ha a szerelem erős érzése örökké tartana, megállna a fejlődés a Földön, hiszen az emberek képtelenek lennének más dolgokra is koncentrálni.
Ahogy a gyermek életében is eljön az idő, amikor anyjáról leválva kezdi felfedezni a világot, ugyanúgy a szerelemben is eljön az a szakasz, amikor a felek eltávolodnak egymástól és kezdik felfedezni a körülüttök lévő világot. Megtapasztalják, hogy más is van szerelmükön túl és, hogy a világ remek hely arra, hogy kipróbálják önmaguk. A gyermek felfedezi környezetét, az ifjú kiteljesedni vágyik, megvalósítani önmagát. Ez szükséges ahhoz, hogy valóban hasznos és boldog tagja tudjon lenni a közösségnek. Ahogy a gyermek nő, egyre kevésbé lesz ráutalva szüleire, ahogy telik az idő a viharzó szenvedély érzését felváltja az elköteleződés érzése, egymás kölcsönös segítése abban, hogy megtalálják helyüket a világban. Jó kapcsolat az, amelyben a felek hagyják kitejesedni egymást, anélkül, hogy féltékenység verne éket közéjük. Ez bizony szeretet, megértést, elfogadást és rengeteg türelmet igényel és akkor tudjuk ezt biztosítani kedvesünk számára, ha annak idején mi magunk is megkaptuk akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt ezekre. Ezért olyan jelentős az édesanyánkkal való kapcsolat életünkben, hiszen minden kapcsolat innen, ebből a kapcsolatból eredezik és ennek a mintájára építjük későbbi kapcsolatainkat. Ha annak idején megtapasztaltuk, hogy szeretnek, elfogadnak minket és amikor eljött az idő engedték, hogy kipróbáljuk önmagunk, akkor jó eséllyel indulunk afelé, hogy ezt mi magunk is különösebb gond nélkül tegyük meg szerelmünkkel, majd leendő gyermekeinkkel való viszonyunkban. Amennyiben ez az első, ősi kapcsolat valamilyen csorbát szenvedett, mi magunk is óriási hiánnyal indulunk afelé, hogy szeressünk, elfogadjunk és elengedjünk, illetve, hogy szeressenek, elfogadjanak és elengedjenek. A csecsemőként nem megtalált szeretet úgy ivódik be minden zsigerünkbe, mint drogfüggő elméjébe a kívánt anyag. Furcsa módon olyan éhezőivé válunk a szeretetnek, hogy amikor közel kerülne hozzánk, messze lökjük magunktól. Paradoxon, de Istenem, mennyire igaz és való! Amikor megromlik a házasságunk másokat hibáztatunk, pedig legtöbbször önmagunk áldozatai vagyunk. Legtöbbször olyan társat választunk, aki ebben a szeretetlenségben is igazi társunk tud lenni. Legtöbbször ott keressük a szeretetet, ahol reményünk sem lehet azt megtalálni.
Önmagunkat büntetjük, mert régen, valamikor, valamiképp elhittük, hogy nem lehet szeretni minket. Ennek az igazolását keressük tudattalanul minden kapcsolatunkban. Vágyunk a szeretetre, koldusai vagyunk és mégis olyan helyeken kutatjuk, ahol nyomára sem bukkanhatunk.
cs.e
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése