Álmok nélkül mit érek én?

Nagy, kék szemekkel nézett... Szépnek látta a világot, mert annak akarta látni. A város nagyszerű épületei úgy ragadták magához tekintetét, mint ahogy az éjszaka fényei vonzzák a bogarakat. Szerette ezt a szépen berendezett világot, a szépen felöltözött embereket, a gondossággal válogatott ruhákat. A mosoly, mint mindig kéznél lévő kellék úgy ült ki arcára, mihelyt apró kis örömökre lelt. Egy virág illata, a hajnal fényei, a szomszéd ház homlokzata, vagy az a kis kávézó... számtalan kedves dolog, melyben harmóniát vélt felfedezni. Mintha ezen harmónia töltené meg a lelkét és ezen harmónia nélkül üres maradna...

Reggelente az autójában ülve végignézett az embereken, külsejük alapján kategorizálta őket. Sajnálta azokat a buszon utazó anyákat, akik gyerekeiket kénytelenek így óvodába vinni. Elképzelte, ahogy munka után párás és rántásszagú konyháikban kavargatnak... vagy lefekvés után fekszenek férjeik lihegő teste alatt. Nézte az álmos szemű kamaszokat, akik  csapatba verődve még zajosan röhögnek valami trágárságon. Úgy viszolygott ezektől a szavaktól, mint a leprától, mint valami ragályos kórtól, mely megrothasztja a lélek finom íveit, falatonként elcsócsálva azt. Hallgatta ezeket a fiatalokat, akik még gondtalanul álmaiknak élnek, annak, hogy orvosok, ügyvédek vagy sztárok lesznek... Irigyelte őket, mindazért, ami számára elmúlt. Nem az időt siratta, nem  öregedő testét... A lelke volt öreg, megfáradt, vigasztalan, álmokból kifogyó.  Sajnálta az emberiséget, mert szerencsétlen, nyomorult és mit sem tud az igazságról. Mit sem tud arról, hogy mókuskerékben fut és  kalickában él. Mit sem tud arról, hogy mindez hiábavaló!  Legjobban önmagát sajnálta, mert érezte, hogy álmaival együtt minden elveszett.

cs.e