Elveszíteni valamit, valakit... a hiányérzet, mint mindent kitöltő belső üresség marad bennünk, ködszerű maszlag, hiába próbáljuk kitépni, kezünk átcsúszik rajta. Lelkünk redői nem engedik át a fényt... összegömbölyödve fekszünk, várjuk jöjjön a hajnal, de nem jön, nem engedjük jönni. Összeszorított foggal és ököllel harcolnánk... majd elernyedve belenyugszunk és mi magunk is elvesztődni vágyunk.
Vissza emlékezni sötétből a fényre... rosszból a jóra...szeretetlenségből a szeretetre... életből a halálra... Emlékezni csak, mert nincs többé valóság! Emlékek vannak csak, csak azok maradtak. Emlékek róla, akit szerettünk és akit kénytelenek voltunk elengedni. Életünk során oly sok mindent veszítünk el... gyermekkorunk elmúló bájait... kamaszkori keresésünk... első szerelmünk... szerelembe vetett hitünk... gyermekeink álmát... a mi álmainkat... szüleinket... kedveseinket... és végül magát az életet...
Elveszíteni valamit, valakit... fájdalom... kétségbeesés...lélekdidergés...
Mégis, ha nem veszítenénk el semmit, aligha nyerhetnénk oly sokat. Ha csak fényben élnénk, mit sem tudnánk a sötétségről... és ha nem lenne sötétség, mit sem sejtenénk a fényről... Hogy csalóka vigasz, azt mondod? Igazad lehet talán... talán nekem is igazam lehet...
Veszteségeinket különbözően őrizgetjük. Van ki lelke mély pincéjébe rakva... ki szeméttel kisöpri... ki naponta letörli... ki fiókjában őrzi... ki naplójába írva... Én sírva, dideregve, háborogva és lázadozva... megnyugodva, belenyugodva... továbbélve. Nem elfeledve, de nem is őrizgetve... valahogyan, ahogy lehet, ahogyan lelkem engedi.
(Csóka E.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése