2010. november 20., szombat

Egy csésze kávé

Szombat délelőtt van... csöndes, borús, olyan igazi bennülős. Elhatározom, hogy a kávéról fogok írni... Eszembe jut, amikor kezdő szociális munkásként becsöppenve az iroda életébe  reggel mindig a kávéillat volt az első, ami fogadott. Én csak az illatból szippantottam, mert a kávéval ellentétben azt nagyon szerettem. Telt az idő, talán egy év múltán váltam én is mindennapi kávé fogyasztóvá. Hogy hogy történt ma sem igazán értem, mert egyáltalán nem szerettem a kávé ízét. Keserű volt, fanyar, semmi élvezetest nem találtam benne. Talán  csak azért ittam, hogy ne maradjak ki valamiből, hogy részese legyek valaminek, hogy én is tartozzam valahova, aztán szépen hozzászoktam a kesernyés ízhez és most már mindennapi életem részévé vált. Sokszor gondolkoztam azon, hogy legtöbben talán a kávéhoz fűződő emlékeink rabjai vagyunk. Nem hiszem, hogy a keserű íz vonzza a legtöbb embert, sokkal inkább azt, hogy kellemes emlékeink akarjuk újraélni az illatozó csésze mellett. Mert gondoljuk át, hogy mit nyújtanak számunkra az első kávézások:  finom illatokat, mosolygó csészéket, kiskanalak koccanását, vicces társasági cseverészéseket és baráti beszélgetések egész sorát. Számomra a kávé mindig  azzal a napfénnyel társul ami megérleli, azzal a meleggel, ami megpörköli és azzal a mosollyal ami kedvesem szeméből néz rám, amikor átadja. Túlzásnak tűnik talán, bizonyosan az. Nem kávéreklámnak szánom, talán mégis kicsit azzá sikeredett írásom. Mindennapi kávém nélkül az életet ridegebb hely lenne. Profánnak tűnhetek, igazi kávéfüggőnek. Bizonyosan az vagyok! Ti hitetlenkedve, felháborodva olvasók fogyasszatok inkább teát, helyettem is.
cs.e

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...