Mit jelent szeretni?

Költői kérdésnek bizonyult  felhívásunk… Szomorúan közöljük, hogy nem találtatott senki érdekeltnek a témában…

Talán nehéznek bizonyul írni valami olyasmiről, ami ennyire jelen való életünkben, konkrétan mégis annyira megfoghatatlan. Hiszen mit jelent szeretni? Milyen dolgok üzenik számunkra, hogy szeretnek minket és mi hogyan közvetítjük ugyanezt mások felé?

Amikor ezen kezdtem gondolkozni, egy csésze finoman illatozó kávé képe jelent meg előttem…  édesen, másfél kiskanál cukorral, kávépótlóval, éppen ahogy szeretem. “Hogy kerül a csizma az asztalra?” – kérdezhetnétek joggal. Rögtön elárulom nektek.

Hétvégén nálunk egész kis szertartás épül a reggeli kávézás köré: párom készíti, ágyba hozza, szürcsölgetjük miközben  gyerekeknek való mesét nézünk (hétvégén reggel mit is nézhetne mást az ember!). Mintha kifeszítenék az időt, lepattintva róla mindent, ami zavaró vagy  nyugtalanító lenne…Szeretném ha megértenétek... de félek, hogy szavak semmit sem adnak vissza annak a pillanatnak az öröméből... Hogyan magyarázhatnám el, hogy abban a csésze kávéban benne van minden? Ha valaki igazán figyel rátok, talán megértitek...

A szeretet számomra apró gesztusok sokasága... egy finoman illatozó kávé... vasalt ing... elmosott tányérok... betartott ígéret... A szeretet sokkal több ezeknél, mégis ezen apró, hétköznapi dolgokon keresztül jelenik meg köztünk. Nem mindig jön magától, olykor küzdeni kell érte....olykor kialudni látszik...

Idős házaspárokat nézegetve jövök rá, milyen nehéz lehet egy egész életen át szeretni. Szeretni a másikat hibáival, vagy éppen hibái ellenére.

Bevallom mit sem tudok a szeretetről, még sokat kel tanulnom róla!  

(Csóka E. )

A ti gondolataitokat várjuk...

Mit jelent szeretni?

Az érdekesség kedvéért most a ti véleményetekre lennénk kíváncsiak...

Írásaitokat küldjétek az eletfaegyesulet@yahoo.com

                          címre!

A legjobb, legfrappánsabb írásokat leközöljük.

Szép napot mindenkinek!

Az egyesület vezetősége

Történet

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:

“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:
"Tavasz van, és én nem láthatom..."

Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

(ismeretlen)

"Halál, hol a te fullánkod..."

Halottak Napja közeledtével egy kicsit mindannyiunkat megérint az elmúlás hangulata. Elkerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel: földi életünk, minden örömével és bánatával együtt elmúlik, emlékünk lassan feledésbe merül, míg aztán végképp kitörlődik és  semmibe foszlik. Bármennyire kegyetlennek és bármennyire fájdalmasnak is tűnik a gondolat, ahogy halad az idő egyre közelebbivé  válik. 

Így október vége felé nemcsak sírjainkat ápolgatjuk, díszitgetjük… Tudattalanul is felkészülünk arra, ami egyszer elkerülhetetlenül be fog következni.

Amikor eltávozott szeretteinkre gondolunk, próbálva felidézni a velük kapcsolatos emlékeket, önkéntelenül is fájó érzések lepnek meg minket. A változtatás lehetetlensége nyílként fúródik szívünkbe. Ha a halál, mint utolsó stáció áll előttünk, a koporsóra hulló fekete föld nagyot koppan a lelkünkön. Rettenetes az a föld és rettenetes az a halál, mely kilopja szeretteinket életünkből, hogy aztán mi magunkat is kilopjon hátrahagyott szeretteink életéből. Ha a halált utolsó lépcsőfoknak tekintjük, mely az enyészetbe vezet, ha arra gondolunk, hogy gyönyörű testünk egyszer szétmálik és férgek lakomája lesz… bevallom, számomra rettentő e kép, rettentően fájdalmas és rettentően tehetetlennek érzem magam tőle.

Talán rosszul tettem eddig fel a kérdést… Talán nem az a fontos, hogy mi marad belőlünk, magunkból, hanem az, hogy mit hagyunk magunk után másokban? Ha emlékünk az évek során feledésbe is merül, szellemünk egy darabkája mindig tovább él valakiben, akire mély hatással voltunk. Az a személy aztán tovább adja és így öröklődik generációkon keresztül. Így a lélekben jók valóban örökké élnek!!!! 

Csóka E.

Konfliktusmegoldás

Konfliktus! Ma ezen fogalom „ízlelgetését” tűztem ki célul. Behunyom a szemem... ízlelgetem a szót... képek, ízek, illatok után kutatok. Próbálom leállítani a tananyagokból megtanult dolgokat... nehezen megy! Elméleti síkon oly könnyen be tudom azonosítani magam valamelyik konfliktuskezelői stílusuk egyikébe. Nincs túl sok lehetőség...

• Elkerülő??? Igen, időnként tudomást sem akarok venni azokról a dolgokról, amik fejtörést okoznak. „Majd holnap” ismétlem az „Elfújta a szél” hősnőjével együtt. Mintha holnap könnyebb lenne döntést hozni! Legtöbbször nem az!
• Alkalmazkodó??? „Legyen ahogy, te szeretnéd” – ilyen is van, bevallom nem túl gyakran. Szeretek a magam feje után menni és általában hiszem, bizony sokszor balgán, hogy jobban tudom a dolgokat, mint mások.
• Konfrontatív??? Ez az előző ellentéte: „Legyen, ahogy én akarom”  - hát szégyenkezve vallom be, hogy előg sokszor szeretném ezt. Valahogy ösztönszerűen ez kikívánkozik ki belőlem. Lehet, hogy így születünk és a többi a civilizáció eredménye... Civilizálatlan lennék? Ösztönszerű lény??? Inkább nem folytatom...
• Kompromisszumos??? „Fifty-fifty” – Ez számomra egy jól megkötött vásárban modelleződik, ahol mindkét fél elégedett azzal, amit kap a másiktól Előzőleg alkudoznak, mindenki próbálgatja önmaga és a másik határait, de aztán okosan, feltérképezve a helyzetet, vásárt kötnek. Tudják, hogy engedniük kell, de nem túl sokat és érzik, hogy a másik is hajlandó erre. Tulajdonképpen mindketten jól járnak! Engednek azért, hogy valamit nyerjenek! Ésszerűnek tűnik és bölcsesség kell hozzá! Bizonyos esetekben ez a bölcsesség elengedhetetlen!
• Problémamegoldó??? Hmmm... itt már gondban vagyok... Mit is jelent problémamegoldónak lenni? Mi bizonyul konstruktív problémamegoldásnak? A probléma konstruktív megoldása minden esettben a felek elégedettségével  jár együtt? Ha konstruktív, akkor valószínűleg igen.  Tulajdonképpen hasonló a kompromisszumos megoldáshoz... talán itt több mérlegelés van a dolgok mögött. Nem egyszerűen kompromisszumra jutnak, hanem hosszas mérlegelés után választják a legmegfelelőbbet. Ez több, mint a békesség kedvéért engedni egymásnak!

Végül arra jutok, hogy mindenféle vagyok! Elkerülő, erőszakos és engedő... időnként konstruktív is, talán...

Jobb-e az egyik, mint a másik? Személy szerint úgy gondolom, hogy időnként mindegyikre szükségünk van és ezért nem kategorizálnám egyiket hasznosabbnak, mint a másikat. Természetesen ha túlzottan leragadunk az egyik megoldási módnál, az nem biztos, hogy javunkra válik. Ha soha nem merünk szembesülni konfliktusainkkal, elvesszük magunktól az afeletti öröm esélyét, hogy, megoldottunk valami fontosat! Ha mindig alkalmazkodunk mások elvárásaihoz, feladva saját vágyainkat, céljainkat, előbb-utóbb megkeseredett, boldogtalan emberekké válunk. Ha mindig törekszünk a saját céljainkat elérni, a nagy törekvésben ugyan sikeresek lehetünk, de barátok nélkül maradunk. Mindig kompromisszumot sem tudunk kötni, ahhoz nem vagyunk elég bölcsek. Mindig konstruktívnak lenni... robotok lennénk, de mi emberek vagyunk!!!!

 Kívánom légy rugalmas! Olykor merj hibázni,és olykor beismerni, hogy hibáztál! 

(Csóka E.)

Egy szakítás margójára

 Bizonyára sokunk tapasztalta  meg már egy nem működő kapcsolat keserű fájdalmát... Szeretni valakit és mégsem beteljesülni e szerelemben, oly kínzó érzés, mint kígyómarás után feküdni megbénultan. Hogyan lehet ebből a zsibbadtságból visszatérni? Hogyan lehet lezárni a múltat? Létezik-e titkos recept és ha igen hol van a receptes füzet amiben keresgélhetsz? 

 Pár evvel ezelőtt magam is nehéz helyzetben voltam. Pár éve nagyon bölcsnek kellett lennem és nagyon nehéz döntést kellett hoznom.

 Egyesek szerint az emberek között láthatatlan kötelékek vannak és ha egy kötelék egyszer létrejön, bármennyire is láthatatlan, kitörölhetetlenül és láthatóan otthagyja nyomát lelkünkben. Lelkünk ezen lenyomatok titkos tárháza. Vannak lenyomatok, amelyek erősebbek, meghatározóbbak, míg mások szinte jelentéktelennek tűnnek. Vannak elszakíthatatlan szálak...

Hogyan lehet hát elszakítani az elszakíthatatlant??? Néha úgy tudunk leginkább megtartani valamit, hogy útjára engedjük.

Néha önérzetünk rongyaiban dideregve, esedezünk azért, hogy szeressen minket valaki. Szeretetlenségünk félelmei között szeretetkoldusokká válunk.  Vágytál már arra, hogy valaki nagyon-nagyon szeressen??? Kérdések és feltételek nélkül, önmagadért, önmagad ellenére?

Elveszíteni valakit... van egy láthatatlan szálad és nem érzed a másik felén a kapcsolódást... vagy te nem akarsz már kapcsolódni... a lenyomatokat őrzöd, nem is tehetsz másképp... vidd hát minden szép emlékét... fordítsd javadra... élj, tanulj belőle!

A választás rejtelmei

Miért éppen Ő??? Talán tettétek már magatoknak fel ezt a kérdést... Egy csendes délután, vagy este elalvás előtt töprengtetek már talán azon, hogy miért éppen ebbe a férfiba vagy nőbe szerettetek bele, miért épp őt választottátok társatokul? Az efféle gondolatok egyszer csak jönnek: olykor szeretetből, természetes kíváncsiságtól vezérelve, máskor haragból, saját sértettségünk mély pincefeljáróin lepve meg minket.

A válaszaid olyan lépcsők, melyek önmagad felé vezetnek! Társad szemébe belenézve önmagadat látod!

Hiszem, hogy nem a véletlen vakvágánya sodor minket egymáshoz! Hiszen annyi  vonzónak és érdekesnek ígérkező férfival és nővel találkozunk életünk során, annyi potenciális házastárssal... Mégis, ezek közül egyetlen egyet választunk ki, neki ígérjük meg, hogy "holtomiglan-holtodiglan".

Miért leszünk szerelmesek? Hogyan választunk a több százezer ember közül, akivel a sors életünk során összehoz. Hasonló hasonlót vonz, vagy ellentétek vonzzák egymást?  Mintha lelkünk titkos, láthatatlan szálai fonódnának össze, valahonnan megismerve egymást. De honnan ez a vonzalom?

Szakemberek serege, no meg maga az élet, bizonyítja, hogy választásainkkor bizonyos belső szükségletek vezetnek minket. Hajlamosak vagyunk olyan társat választani, akitől valamilyen gyermekkori seb begyógyulását reméljük... Bármilyen furcsán is hangzik, de időnként új, megértőbb szülőt keresünk, vagy gyermeket, aki rajongással szeret minket... Reméljük, hogy mindaz, aminek eddig híján voltunk, most megvalósul: szeretni, elfogadni, megérteni, értékelni fognak... Titkon mindezeket várjuk és reméljük! Szeretjük társunkat mindazokért a benne rejlő lehetőségekért, amelyekkel számunkra mindezeket biztosítani.fogja.  Nem illúziórombolásnak szánom e pár sort, hiszen ezek a dogok semmit sem vesznek el a szerelem megélésének nagyszerű csodájából.

 Nem véletlenül választunk és nem véletlenül választanak minket!!! Mindenki csak saját magába nézve válaszolhatja meg, hogy miért van szüksége a másikra. Így számolhatunk le azokkal az illúziókkal és lehetetlen elvárásokkal, amelyek rejtetten befolyásolnak.