Halottak Napja közeledtével egy kicsit mindannyiunkat megérint az elmúlás hangulata. Elkerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel: földi életünk, minden örömével és bánatával együtt elmúlik, emlékünk lassan feledésbe merül, míg aztán végképp kitörlődik és semmibe foszlik. Bármennyire kegyetlennek és bármennyire fájdalmasnak is tűnik a gondolat, ahogy halad az idő egyre közelebbivé válik.
Így október vége felé nemcsak sírjainkat ápolgatjuk, díszitgetjük… Tudattalanul is felkészülünk arra, ami egyszer elkerülhetetlenül be fog következni.
Amikor eltávozott szeretteinkre gondolunk, próbálva felidézni a velük kapcsolatos emlékeket, önkéntelenül is fájó érzések lepnek meg minket. A változtatás lehetetlensége nyílként fúródik szívünkbe. Ha a halál, mint utolsó stáció áll előttünk, a koporsóra hulló fekete föld nagyot koppan a lelkünkön. Rettenetes az a föld és rettenetes az a halál, mely kilopja szeretteinket életünkből, hogy aztán mi magunkat is kilopjon hátrahagyott szeretteink életéből. Ha a halált utolsó lépcsőfoknak tekintjük, mely az enyészetbe vezet, ha arra gondolunk, hogy gyönyörű testünk egyszer szétmálik és férgek lakomája lesz… bevallom, számomra rettentő e kép, rettentően fájdalmas és rettentően tehetetlennek érzem magam tőle.
Talán rosszul tettem eddig fel a kérdést… Talán nem az a fontos, hogy mi marad belőlünk, magunkból, hanem az, hogy mit hagyunk magunk után másokban? Ha emlékünk az évek során feledésbe is merül, szellemünk egy darabkája mindig tovább él valakiben, akire mély hatással voltunk. Az a személy aztán tovább adja és így öröklődik generációkon keresztül. Így a lélekben jók valóban örökké élnek!!!!
Csóka E.
Csóka E.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése