2010. november 30., kedd

Szép, új világ

Az utóbbi időben futótűzként terjedt a hír, hogy  vezető tisztségekben pöffeszkedő honatyáink, Botiş munkaügyi miniszter úrral az élen, a jelenlegi 24 hónapról 12-18 hónapra kívánják csökkenteni a gyermeknevelés időszakát Csak sejtem, hogy a tisztelt urak (mert nem hinném, hogy épeszű hölgy is lenne köztük) milyen ötletektől vezérelve jutottak eme „nagyszerű és dicséretes”, anyai szívet melengető elhatározásra.

Csak arra lennék kíváncsi, hogy mi történjen a 12-18 hónapos gyermekekkel, akiket a bölcsődék, óvodák még nem fogadnak. Talán speciális bölcsődék megnyitását tervezgetik kedves honatyáink... Dicséretes lenne, de költséges is, amire valószínű, hogy a jelenlegi viszonyok közt nem lesz lehetőség. Akkor hát mi legyen? A kedves anyuka oldja meg, ahogy tudja. Lehetőleg mondjon fel, hogy még kevesebbe kerüljön az országnak.  Bébiszittert is fogadhat, főként ha keres annyit, amennyit a dadának fizetnie kéne.  Szánalmas kilátások. A legjobban mégiscsak annak örülnének kedves vezetőink, ha  gyermekek sem születnének, mert ha nincs gyerek, nincsenek plusz kiadások, lehet menni dolgozni, profitot lehet termelni, hasznos lehet lenni. No de mi legyen a népességcsökkenéssel? Ó, a jelen helyzetben ez igazán nem sürgető probléma, ráérnek foglalkozni vele, majd akkor amikor csak nyugdíjasaink lesznek, de azt is megoldják majd: nem lesz nyugdíj, és akkor mi van?
Ide jutottunk, talán mindig is itt voltunk! Semmi nem változott!
Mi szépen, csendesen, lehajtott fejjel, szánalmasan tűrünk. Tűrjük, hogy néhány "polcra felkapaszkodott" lábtörlőt csináljon belőlünk. Csak szívünk lázad, de már rég megtanultunk nem hallgatni a szívünkre. Már rég csak a pénztárcánkban csörrenő hangokra figyelünk, de most úgy tűnik, hogy még arra sem.
Értem én, hogy csődben az ország, csökkenteni kell a költségeket, megszorító intézkedéseket kell hozni... Csak azt nem értem, hogy ha csődben az ország, miért kell közpénzen luxusszállodákat fizetni, autókat lecserélni, nagy bőségtálas fogadásokat rendezni... Ha csődben az ország, miért nem kell mindenkinek megszorítani a nadrágszíjat, miért csak velünk szoríttatnák meg azt? Nem értek én semmit! De csak azért, mert nem vagyok politikus, mert ha az volnék, mindjárt mindent jobban megértenék.  „Aki korpa közé keveredik megeszik a disznók” - nem hiába mondogatta dédapám egykor. Szegény kénytelen volt eltűrni hogy ökreit elhajtották az udvarából, földjeit elvették, bele is betegedett. Az élete ment rá arra, hogy egyesek „fenn a polcon” gondoltak egy nagyot. Vajon nekünk mink megy majd rá? Gyermekeink lelki egészsége biztosan!
Köszönjük nektek bölcs vezetőink, hogy gondolkodtok helyettünk! Köszönjük, hogy bölcs előrelátással igazítjátok sorsunk! Mindent köszönünk, de legfőképp azt, hogy kegyesen saját zsebeitekbe vándoroltatjátok a zsebünkből kilopott krajcárocskákat (lejecskéket) és az ország dicső jövőjét kellő méltósággal és hozzáértéssel alakítjátok!!!
cs.e

2010. november 29., hétfő

Párhuzam szerelem és anya-gyermek kapcsolat között

Egy szerelmi kapcsolat ugyanazon szakaszokon megy keresztül, mint az anya-gyermek kapcsolat. Kezdetben a teljes egybeolvadás a jellemző. Ahogy a csecsemő önmagát anyja meghosszabbításaként szemléli, nem tudva különbséget tenni önmaga és anyja között, a szerelmes ugyanúgy olvad fel szerelmében. 
Néha arra gondolok, hogy ha a szerelem erős érzése örökké tartana, megállna a fejlődés a Földön, hiszen az emberek képtelenek lennének más dolgokra is koncentrálni.
Ahogy a gyermek életében is eljön az idő, amikor anyjáról leválva kezdi felfedezni a világot, ugyanúgy a szerelemben is eljön az a szakasz, amikor a felek eltávolodnak egymástól és kezdik felfedezni a körülüttök lévő világot. Megtapasztalják, hogy más is van szerelmükön túl és, hogy a világ remek hely arra, hogy kipróbálják önmaguk. A gyermek felfedezi környezetét, az ifjú kiteljesedni vágyik, megvalósítani önmagát. Ez szükséges ahhoz, hogy valóban hasznos és boldog tagja tudjon lenni a közösségnek. Ahogy a gyermek nő, egyre kevésbé lesz ráutalva szüleire, ahogy telik az idő a viharzó szenvedély érzését felváltja az elköteleződés érzése, egymás kölcsönös segítése abban, hogy megtalálják helyüket a világban. Jó kapcsolat az, amelyben a felek hagyják kitejesedni egymást, anélkül, hogy féltékenység verne éket közéjük. Ez bizony szeretet, megértést, elfogadást és rengeteg türelmet igényel és akkor tudjuk ezt biztosítani kedvesünk számára, ha annak idején mi magunk is megkaptuk akkor, amikor  a legnagyobb szükségünk volt ezekre. Ezért olyan jelentős az édesanyánkkal való kapcsolat életünkben, hiszen minden kapcsolat innen, ebből a kapcsolatból eredezik és ennek a mintájára építjük későbbi kapcsolatainkat. Ha annak idején megtapasztaltuk, hogy szeretnek, elfogadnak minket és amikor eljött az idő engedték, hogy kipróbáljuk önmagunk, akkor jó eséllyel indulunk afelé, hogy ezt mi magunk is különösebb gond nélkül tegyük meg szerelmünkkel, majd leendő gyermekeinkkel való viszonyunkban. Amennyiben ez az első, ősi kapcsolat valamilyen csorbát szenvedett, mi magunk is óriási hiánnyal indulunk afelé, hogy szeressünk, elfogadjunk és elengedjünk, illetve, hogy szeressenek, elfogadjanak és elengedjenek. A csecsemőként nem megtalált szeretet úgy ivódik be minden zsigerünkbe, mint drogfüggő elméjébe a kívánt anyag. Furcsa módon olyan éhezőivé válunk a szeretetnek, hogy amikor közel kerülne hozzánk, messze lökjük magunktól. Paradoxon, de Istenem, mennyire igaz és való! Amikor megromlik a házasságunk másokat hibáztatunk, pedig legtöbbször önmagunk áldozatai vagyunk. Legtöbbször olyan társat választunk, aki ebben a szeretetlenségben is igazi társunk tud lenni.  Legtöbbször ott keressük a szeretetet, ahol reményünk sem lehet azt megtalálni. 
Önmagunkat büntetjük, mert régen, valamikor, valamiképp elhittük, hogy nem lehet szeretni minket. Ennek az igazolását keressük tudattalanul minden kapcsolatunkban. Vágyunk a szeretetre, koldusai vagyunk és mégis olyan helyeken kutatjuk, ahol nyomára sem bukkanhatunk.

Úgy gondolom, hogy mindezek megértése az első lépés önmagunk felé. Ez a lépés vágyat szül valami másra… Mert létezik más!!!
cs.e

2010. november 27., szombat

Csepp a tengerben...

A hollandiai Rijssense Oost-Europa Commissie Alapítvány  jóvoltából ismét ruha, cipő, játék és tisztálkodószereket tartalmazó csomagokat oszthatunk a rászorulóknak. Főképp sokgyermekes, hátrányos helyzetben lévő családok számára készülnek csomagjaink. Délutánonként válogatjuk össze őket, nagy gondossággal figyelve a családban lévő gyermekek életkorára és szükségleteire. Reményeink szerint 40 család részesülhet ezen adományból, jó részük olyan, akikhez már tavaly is eljutottunk. Nem nehéz ezen családokra rátalálnunk, hiszen munkánk során akaratlanul is állandó nyomorba ütközünk.  A 40 családban körülbelül 120-150 gyermek tengeti mindennapjait, hiszen van olyan család, ahol 11 gyermek ül mindennap asztalhoz. 11 éhes száj, 11 egyszerre használódó cipő, kabát. 11 apró lélek, akik semmit sem tehetnek arról, hogy nyomorba születtek.
Csomagjaink csupán cseppeket jelentenek ott, ahol a nélkülözés óceánnyi. 



2010. november 20., szombat

Egy csésze kávé

Szombat délelőtt van... csöndes, borús, olyan igazi bennülős. Elhatározom, hogy a kávéról fogok írni... Eszembe jut, amikor kezdő szociális munkásként becsöppenve az iroda életébe  reggel mindig a kávéillat volt az első, ami fogadott. Én csak az illatból szippantottam, mert a kávéval ellentétben azt nagyon szerettem. Telt az idő, talán egy év múltán váltam én is mindennapi kávé fogyasztóvá. Hogy hogy történt ma sem igazán értem, mert egyáltalán nem szerettem a kávé ízét. Keserű volt, fanyar, semmi élvezetest nem találtam benne. Talán  csak azért ittam, hogy ne maradjak ki valamiből, hogy részese legyek valaminek, hogy én is tartozzam valahova, aztán szépen hozzászoktam a kesernyés ízhez és most már mindennapi életem részévé vált. Sokszor gondolkoztam azon, hogy legtöbben talán a kávéhoz fűződő emlékeink rabjai vagyunk. Nem hiszem, hogy a keserű íz vonzza a legtöbb embert, sokkal inkább azt, hogy kellemes emlékeink akarjuk újraélni az illatozó csésze mellett. Mert gondoljuk át, hogy mit nyújtanak számunkra az első kávézások:  finom illatokat, mosolygó csészéket, kiskanalak koccanását, vicces társasági cseverészéseket és baráti beszélgetések egész sorát. Számomra a kávé mindig  azzal a napfénnyel társul ami megérleli, azzal a meleggel, ami megpörköli és azzal a mosollyal ami kedvesem szeméből néz rám, amikor átadja. Túlzásnak tűnik talán, bizonyosan az. Nem kávéreklámnak szánom, talán mégis kicsit azzá sikeredett írásom. Mindennapi kávém nélkül az életet ridegebb hely lenne. Profánnak tűnhetek, igazi kávéfüggőnek. Bizonyosan az vagyok! Ti hitetlenkedve, felháborodva olvasók fogyasszatok inkább teát, helyettem is.
cs.e

2010. november 17., szerda

Ady Endre: Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)

Ez még az előző bejegyzés mellé kívánkozott.

Ki a magyar?

Tegnap, ezt olvastam valahol (szándékosan nem jelölöm meg a forrást, nem kívánván ezáltal reklámozni):

 “…az én véleményem az, hogy hiába beszél valaki magyarul, ha a személyi igazolványában az áll, hogy Romániában született, és román anyanyelvű, akkor az az én olvasatomban jogilag nem magyar…”

Egész este töprengtem az idézett fiatalember gondolatain… Számomra, mint “romániai magyar ajkú” számára idegenek ezek a gondolatok. Idegenek, távoliak és fájdalmasak. Fájdalmasak, mert éppen onnan jönnek, ahonnan legkevésbé várná az ember. Amikor honfitársaim, a román ajkúak, mondanak hasonlót, valahogy kevésbé húsomba vágó. Őket még próbálom megérteni, hiszen más értéket, más világot képviselnek, múltunk is más, érdekeink különbözőek. Talán nem várhatom el, hogy megértsék azt, ami annyira távol áll tőlük és, ami annyira más értéket és érdeket képvisel.
Azt kell hinnem, hogy az illető fiatalember, és még vannak páran hasonlók, semmit sem tud arról, hogy mit jelent magyarak lenni. Magyarnak lenni nem merül ki abban, hogy magyar állampolgársággal rendelkezik az ember. Aki tudja, az érti, aki nem, annak meg hiába mondanék én bármit. Én itthon vagyok otthon, kisebbségben élő magyarként! Ez a jogállásom! Igazolványom van arról, hogy magyar vagyok, de mégsem attól vagyok magyar J. Hamarosan magyar állampolgárságom is lesz és mégsem attól leszek magyar. Magyar vagyok, voltam és leszek! Nem azért, mert papirosom lesz róla, bár tagadhatatlanul szép gesztusnak tartom a magyar állam részéről, hanem azért mert őseim azok voltak és szüleim annak neveltek. Nagyapám a magyar államért harcolt és engem gyermekként magyar népdalokra tanított. Magyar az anyanyelvem, ezen a nyelven születnek gondolataim... magyarul álmodom és imádkozom... ezen olvasok és írok... és a lelkem is egészen magyar.
Mindig voltak érdekeik után futók, pénz után szaglászók, “szar magyarok”, ahogy itt Erdélyben mondják. Kérem Istent, hogy mentsen meg ettől!

„Mert a haza nem eladó.
Ezüst pénzre sem váltható.
Mert a haza lelked része,
Határait belédvéste
Ezer éve,
Ezer éve a hit.”
(ugyanez igaz a magyarságra is)

cs.e

2010. november 15., hétfő

Egy kis bölcsesség

Kovács Tibor: Szeretet
"Szeretni valakit az több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret."
(Fromm)

2010. november 14., vasárnap

Álmok nélkül mit érek én?


Nagy, kék szemekkel nézett... Szépnek látta a világot, mert annak akarta látni. A város nagyszerű épületei úgy ragadták magához tekintetét, mint ahogy az éjszaka fényei vonzzák a bogarakat. Szerette ezt a szépen berendezett világot, a szépen felöltözött embereket, a gondossággal válogatott ruhákat. A mosoly, mint mindig kéznél lévő kellék úgy ült ki arcára, mihelyt apró kis örömökre lelt. Egy virág illata, a hajnal fényei, a szomszéd ház homlokzata, vagy az a kis kávézó... számtalan kedves dolog, melyben harmóniát vélt felfedezni. Mintha ezen harmónia töltené meg a lelkét és ezen harmónia nélkül üres maradna...

Reggelente az autójában ülve végignézett az embereken, külsejük alapján kategorizálta őket. Sajnálta azokat a buszon utazó anyákat, akik gyerekeiket kénytelenek így óvodába vinni. Elképzelte, ahogy munka után párás és rántásszagú konyháikban kavargatnak... vagy lefekvés után fekszenek férjeik lihegő teste alatt. Nézte az álmos szemű kamaszokat, akik  csapatba verődve még zajosan röhögnek valami trágárságon. Úgy viszolygott ezektől a szavaktól, mint a leprától, mint valami ragályos kórtól, mely megrothasztja a lélek finom íveit, falatonként elcsócsálva azt. Hallgatta ezeket a fiatalokat, akik még gondtalanul álmaiknak élnek, annak, hogy orvosok, ügyvédek vagy sztárok lesznek... Irigyelte őket, mindazért, ami számára elmúlt. Nem az időt siratta, nem  öregedő testét... A lelke volt öreg, megfáradt, vigasztalan, álmokból kifogyó.  Sajnálta az emberiséget, mert szerencsétlen, nyomorult és mit sem tud az igazságról. Mit sem tud arról, hogy mókuskerékben fut és  kalickában él. Mit sem tud arról, hogy mindez hiábavaló!  Legjobban önmagát sajnálta, mert érezte, hogy álmaival együtt minden elveszett.
cs.e

2010. november 13., szombat

A mai nap bölcsessége

"Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig".

Wass Albert 


2010. november 10., szerda

Mi a legfontosabb egy társkapcsolatban? Az általunk végzett (nem reprezentatív) felmérés végeredménye

A blogon belül elhelyezett kis közvélemény-kutatás eredménye szerint a bizalmat tartottátok a legfontosabbnak (72%), ezt követte a lelki egyensúly (18%). A szerelem és a közös érdeklődés egyaránt 4-4% fontosságot kapott, ami bevallom meglepett kissé. Azt hittem, hogy sokkal több jelentőséget tulajdonítanak az emberek a szerelemnek. Feltételezem, hogy úgy gondoljátok, gondoltátok hogy a  kapcsolat kialakulásában van jelentősebb szerepe, majd az idő előrehaladtával más értékek kerülnek előtérbe. Ez akár a blog olvasóinak élettkorára is enged  következtetni és sejtem, hogy nem a tizenévesek körében vagyunk népszerűek:)) Talán akkor más eredmények születtek volna.
Mindenkinek köszönjük, aki szavazatával és jelenlétével megtisztelt minket. 

2010. november 9., kedd

Te mit írnál a lapra???

Minap egy üzenetet kaptam. Sok ilyen üzenet érkezik naponta. Sokszor olvasatlanul törlöm ki őket. Most elolvastam, talán, mert “olyan” hangulatban voltam. Talán ti sem ismeritek még… ha mégis, lapozzatok…

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. "Tényleg?" - hallatszott a suttogás. "Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!" - és "Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek" -szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele.
A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére.
A templomot megtöltötte a sok barát.
Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket.
A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: "Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: "Mark nagyon gyakran beszélt magáról." A temetés után összegyűltek Mark régi  osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
"Valamit szeretnénk mutatni" - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. "Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni."
A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.
A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak" - mondta Mark anyja. "Amint látja, Mark nagyon megbecsülte."
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.
Charlie elmosolyodott és azt mondta: "Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm."
Chuck felesége, pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba." "Az enyém is megvan még" - mondta Marily. "A naplómban tartom".
Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
"Mindig magamnál hordom' - mondta Vicki, és hozzátette: "Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk, és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

2010. november 7., vasárnap

Veszteségeinkről

Elveszíteni valamit, valakit... a hiányérzet, mint mindent kitöltő belső üresség marad bennünk, ködszerű maszlag,  hiába próbáljuk kitépni, kezünk átcsúszik rajta. Lelkünk redői nem engedik át a fényt... összegömbölyödve fekszünk, várjuk jöjjön a hajnal, de  nem jön, nem engedjük jönni. Összeszorított foggal és ököllel harcolnánk... majd elernyedve belenyugszunk és mi magunk is elvesztődni vágyunk.
Vissza emlékezni sötétből a fényre... rosszból a jóra...szeretetlenségből a szeretetre... életből a halálra... Emlékezni csak, mert nincs többé valóság! Emlékek vannak csak, csak azok maradtak. Emlékek róla, akit szerettünk és akit kénytelenek voltunk elengedni. Életünk során oly sok mindent veszítünk el... gyermekkorunk elmúló bájait... kamaszkori keresésünk... első szerelmünk...  szerelembe vetett hitünk... gyermekeink álmát... a mi álmainkat... szüleinket... kedveseinket... és végül magát az életet...
Elveszíteni valamit, valakit... fájdalom... kétségbeesés...lélekdidergés...
Mégis, ha nem veszítenénk el semmit, aligha nyerhetnénk oly sokat. Ha csak fényben élnénk, mit sem tudnánk a sötétségről... és ha nem lenne sötétség, mit sem sejtenénk a fényről... Hogy csalóka vigasz, azt mondod? Igazad lehet talán... talán nekem is igazam lehet...  
Veszteségeinket különbözően őrizgetjük. Van ki lelke mély pincéjébe rakva... ki szeméttel kisöpri... ki naponta letörli... ki fiókjában őrzi... ki naplójába írva... Én sírva, dideregve, háborogva és lázadozva... megnyugodva, belenyugodva... továbbélve. Nem elfeledve, de nem is őrizgetve... valahogyan, ahogy lehet, ahogyan lelkem engedi. 

(Csóka E.)

2010. november 4., csütörtök

A mai nap bölcsessége...

"Egy elejtett szó sokat rombolhat. Sokszor megesik, az ember nem is tudja, hogy történt, az elhangzott szó sebet üt a szíven, s az lassan kiürül. A szerelmes egyszer csak azt látja, hogy boldogsága apad. Nincs félelmetesebb a repedt váza szivárgásánál"
  Viktor Hugo

                                                       

2010. november 1., hétfő

Mit jelent szeretni? A szerelem!

Önfeladás? Teljes átadás? A másikért élni? Együtt lélegezni Vele, érezni, ahogy szíve dobban, s szinte hallani a moccanó gondolatokat? „ Ketten egy testté” s egy lélekké válni? Vajon ez az igazi szerelem? Az összeolvadás? Kettőből egy?
Van, aki meg tudja csinálni, de csak akkor, ha rátalált a másik felére, a hiányzó darabra, ami kiegészíti a felet, és egésszé tökéletesíti....

Néha elképzelem,hogy létezik ilyen, de a teljes kölcsönösség jegyében valósulhat meg csak, mert másképp pokol, gyötrelem, szív szorító düh és gyilkos gyűlölet szülője.
Szabadon szárnyalni a Másik mellet, egymást segítve, s tudni, mi a jó Neki, ugyanakkor megőrizni a viszonylagos függetlenséget, álmodni, saját és közös álmot, de tiszteletben tartva a társ saját, bonyolult világát?

Nem egyszerű szerelemről beszélni.... megélni és élni. Lehet, hogy valamikor azt mondtam volna, hogy elég az a finom, láthatatlan szál, ami hirtelen összeköt, a cinkos mosoly, a szemvillanás, amiben
minden benne van, vagy az, hogy úgy „másképp” dobban meg a szív. Valamikor elég volt. De a szerelem törékeny dolog, mert ott van az ember, a maga teljes lényével, s néha összetöri.... Mert nem tud bánni vele. Szavak, bántó dolgok, elmulasztott bocsánatkérés, kis tüskék a másikban, amik gyűlnek, s töredezik a szerelem..... s azt az érzést, ami ott volt az első, szárnyaló időszak bolondos rohanásában, nem lehet csak úgy visszavarázsolni..... Inkább vigyázni kell rá, meg ne szökjön valahogy.
Játék, de halálosan komoly. Bizalomjáték, türelemjáték, önismeretjáték, elfogadásjáték, megbocsátásjáték.....s sorolhatnám. És szerelem játékot a legnehezebb játszani. Bonyolultabb bárminél, mert az emberi lelkek, s a sokszor érthetetlen természetünk, szokásaink labirintusában magunkat nem találjuk, hát még a tíz év után is sokszor ismeretlen Másikat? Akit szeretünk és szeretni akarunk?
Jó, ha ott látjuk Benne magunkat,
jó, ha megbizsereg a bőrünk, ha megsimogat, jó ha mellette felszabadultan tudunk nevetni, s tudjuk, hogy észreveszi a lelkünk apró rezdüléseit.... Jó, ha tudunk szótlanul is, egymás mellett ülve, „beszélgetni”.... és ha jólesik kicsit odabújni, vállára hajtott fejjel megnyugodni........... és jó ha nem érezzük börtönnek
az együttlétet.

(Gáspár E.)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...