Szép, új világ

Az utóbbi időben futótűzként terjedt a hír, hogy  vezető tisztségekben pöffeszkedő honatyáink, Botiş munkaügyi miniszter úrral az élen, a jelenlegi 24 hónapról 12-18 hónapra kívánják csökkenteni a gyermeknevelés időszakát Csak sejtem, hogy a tisztelt urak (mert nem hinném, hogy épeszű hölgy is lenne köztük) milyen ötletektől vezérelve jutottak eme „nagyszerű és dicséretes”, anyai szívet melengető elhatározásra.

Csak arra lennék kíváncsi, hogy mi történjen a 12-18 hónapos gyermekekkel, akiket a bölcsődék, óvodák még nem fogadnak. Talán speciális bölcsődék megnyitását tervezgetik kedves honatyáink... Dicséretes lenne, de költséges is, amire valószínű, hogy a jelenlegi viszonyok közt nem lesz lehetőség. Akkor hát mi legyen? A kedves anyuka oldja meg, ahogy tudja. Lehetőleg mondjon fel, hogy még kevesebbe kerüljön az országnak.  Bébiszittert is fogadhat, főként ha keres annyit, amennyit a dadának fizetnie kéne.  Szánalmas kilátások. A legjobban mégiscsak annak örülnének kedves vezetőink, ha  gyermekek sem születnének, mert ha nincs gyerek, nincsenek plusz kiadások, lehet menni dolgozni, profitot lehet termelni, hasznos lehet lenni. No de mi legyen a népességcsökkenéssel? Ó, a jelen helyzetben ez igazán nem sürgető probléma, ráérnek foglalkozni vele, majd akkor amikor csak nyugdíjasaink lesznek, de azt is megoldják majd: nem lesz nyugdíj, és akkor mi van?

Ide jutottunk, talán mindig is itt voltunk! Semmi nem változott!

Mi szépen, csendesen, lehajtott fejjel, szánalmasan tűrünk. Tűrjük, hogy néhány "polcra felkapaszkodott" lábtörlőt csináljon belőlünk. Csak szívünk lázad, de már rég megtanultunk nem hallgatni a szívünkre. Már rég csak a pénztárcánkban csörrenő hangokra figyelünk, de most úgy tűnik, hogy még arra sem.

Értem én, hogy csődben az ország, csökkenteni kell a költségeket, megszorító intézkedéseket kell hozni... Csak azt nem értem, hogy ha csődben az ország, miért kell közpénzen luxusszállodákat fizetni, autókat lecserélni, nagy bőségtálas fogadásokat rendezni... Ha csődben az ország, miért nem kell mindenkinek megszorítani a nadrágszíjat, miért csak velünk szoríttatnák meg azt? Nem értek én semmit! De csak azért, mert nem vagyok politikus, mert ha az volnék, mindjárt mindent jobban megértenék.  „Aki korpa közé keveredik megeszik a disznók” - nem hiába mondogatta dédapám egykor. Szegény kénytelen volt eltűrni hogy ökreit elhajtották az udvarából, földjeit elvették, bele is betegedett. Az élete ment rá arra, hogy egyesek „fenn a polcon” gondoltak egy nagyot. Vajon nekünk mink megy majd rá? Gyermekeink lelki egészsége biztosan!

Köszönjük nektek bölcs vezetőink, hogy gondolkodtok helyettünk! Köszönjük, hogy bölcs előrelátással igazítjátok sorsunk! Mindent köszönünk, de legfőképp azt, hogy kegyesen saját zsebeitekbe vándoroltatjátok a zsebünkből kilopott krajcárocskákat (lejecskéket) és az ország dicső jövőjét kellő méltósággal és hozzáértéssel alakítjátok!!!

cs.e

Párhuzam szerelem és anya-gyermek kapcsolat között

Egy szerelmi kapcsolat ugyanazon szakaszokon megy keresztül, mint az anya-gyermek kapcsolat. Kezdetben a teljes egybeolvadás a jellemző. Ahogy a csecsemő önmagát anyja meghosszabbításaként szemléli, nem tudva különbséget tenni önmaga és anyja között, a szerelmes ugyanúgy olvad fel szerelmében. 

Néha arra gondolok, hogy ha a szerelem erős érzése örökké tartana, megállna a fejlődés a Földön, hiszen az emberek képtelenek lennének más dolgokra is koncentrálni.

Ahogy a gyermek életében is eljön az idő, amikor anyjáról leválva kezdi felfedezni a világot, ugyanúgy a szerelemben is eljön az a szakasz, amikor a felek eltávolodnak egymástól és kezdik felfedezni a körülüttök lévő világot. Megtapasztalják, hogy más is van szerelmükön túl és, hogy a világ remek hely arra, hogy kipróbálják önmaguk. A gyermek felfedezi környezetét, az ifjú kiteljesedni vágyik, megvalósítani önmagát. Ez szükséges ahhoz, hogy valóban hasznos és boldog tagja tudjon lenni a közösségnek. Ahogy a gyermek nő, egyre kevésbé lesz ráutalva szüleire, ahogy telik az idő a viharzó szenvedély érzését felváltja az elköteleződés érzése, egymás kölcsönös segítése abban, hogy megtalálják helyüket a világban. Jó kapcsolat az, amelyben a felek hagyják kitejesedni egymást, anélkül, hogy féltékenység verne éket közéjük. Ez bizony szeretet, megértést, elfogadást és rengeteg türelmet igényel és akkor tudjuk ezt biztosítani kedvesünk számára, ha annak idején mi magunk is megkaptuk akkor, amikor  a legnagyobb szükségünk volt ezekre. Ezért olyan jelentős az édesanyánkkal való kapcsolat életünkben, hiszen minden kapcsolat innen, ebből a kapcsolatból eredezik és ennek a mintájára építjük későbbi kapcsolatainkat. Ha annak idején megtapasztaltuk, hogy szeretnek, elfogadnak minket és amikor eljött az idő engedték, hogy kipróbáljuk önmagunk, akkor jó eséllyel indulunk afelé, hogy ezt mi magunk is különösebb gond nélkül tegyük meg szerelmünkkel, majd leendő gyermekeinkkel való viszonyunkban. Amennyiben ez az első, ősi kapcsolat valamilyen csorbát szenvedett, mi magunk is óriási hiánnyal indulunk afelé, hogy szeressünk, elfogadjunk és elengedjünk, illetve, hogy szeressenek, elfogadjanak és elengedjenek. A csecsemőként nem megtalált szeretet úgy ivódik be minden zsigerünkbe, mint drogfüggő elméjébe a kívánt anyag. Furcsa módon olyan éhezőivé válunk a szeretetnek, hogy amikor közel kerülne hozzánk, messze lökjük magunktól. Paradoxon, de Istenem, mennyire igaz és való! Amikor megromlik a házasságunk másokat hibáztatunk, pedig legtöbbször önmagunk áldozatai vagyunk. Legtöbbször olyan társat választunk, aki ebben a szeretetlenségben is igazi társunk tud lenni.  Legtöbbször ott keressük a szeretetet, ahol reményünk sem lehet azt megtalálni. 

Önmagunkat büntetjük, mert régen, valamikor, valamiképp elhittük, hogy nem lehet szeretni minket. Ennek az igazolását keressük tudattalanul minden kapcsolatunkban. Vágyunk a szeretetre, koldusai vagyunk és mégis olyan helyeken kutatjuk, ahol nyomára sem bukkanhatunk.

Úgy gondolom, hogy mindezek megértése az első lépés önmagunk felé. Ez a lépés vágyat szül valami másra… Mert létezik más!!!
cs.e

Csepp a tengerben...

A hollandiai Rijssense Oost-Europa Commissie Alapítvány  jóvoltából ismét ruha, cipő, játék és tisztálkodószereket tartalmazó csomagokat oszthatunk a rászorulóknak. Főképp sokgyermekes, hátrányos helyzetben lévő családok számára készülnek csomagjaink. Délutánonként válogatjuk össze őket, nagy gondossággal figyelve a családban lévő gyermekek életkorára és szükségleteire. Reményeink szerint 40 család részesülhet ezen adományból, jó részük olyan, akikhez már tavaly is eljutottunk. Nem nehéz ezen családokra rátalálnunk, hiszen munkánk során akaratlanul is állandó nyomorba ütközünk.  A 40 családban körülbelül 120-150 gyermek tengeti mindennapjait, hiszen van olyan család, ahol 11 gyermek ül mindennap asztalhoz. 11 éhes száj, 11 egyszerre használódó cipő, kabát. 11 apró lélek, akik semmit sem tehetnek arról, hogy nyomorba születtek.

Csomagjaink csupán cseppeket jelentenek ott, ahol a nélkülözés óceánnyi. 

Egy csésze kávé

Szombat délelőtt van... csöndes, borús, olyan igazi bennülős. Elhatározom, hogy a kávéról fogok írni... Eszembe jut, amikor kezdő szociális munkásként becsöppenve az iroda életébe  reggel mindig a kávéillat volt az első, ami fogadott. Én csak az illatból szippantottam, mert a kávéval ellentétben azt nagyon szerettem. Telt az idő, talán egy év múltán váltam én is mindennapi kávé fogyasztóvá. Hogy hogy történt ma sem igazán értem, mert egyáltalán nem szerettem a kávé ízét. Keserű volt, fanyar, semmi élvezetest nem találtam benne. Talán  csak azért ittam, hogy ne maradjak ki valamiből, hogy részese legyek valaminek, hogy én is tartozzam valahova, aztán szépen hozzászoktam a kesernyés ízhez és most már mindennapi életem részévé vált. Sokszor gondolkoztam azon, hogy legtöbben talán a kávéhoz fűződő emlékeink rabjai vagyunk. Nem hiszem, hogy a keserű íz vonzza a legtöbb embert, sokkal inkább azt, hogy kellemes emlékeink akarjuk újraélni az illatozó csésze mellett. Mert gondoljuk át, hogy mit nyújtanak számunkra az első kávézások:  finom illatokat, mosolygó csészéket, kiskanalak koccanását, vicces társasági cseverészéseket és baráti beszélgetések egész sorát. Számomra a kávé mindig  azzal a napfénnyel társul ami megérleli, azzal a meleggel, ami megpörköli és azzal a mosollyal ami kedvesem szeméből néz rám, amikor átadja. Túlzásnak tűnik talán, bizonyosan az. Nem kávéreklámnak szánom, talán mégis kicsit azzá sikeredett írásom. Mindennapi kávém nélkül az életet ridegebb hely lenne. Profánnak tűnhetek, igazi kávéfüggőnek. Bizonyosan az vagyok! Ti hitetlenkedve, felháborodva olvasók fogyasszatok inkább teát, helyettem is.

cs.e

Ady Endre: Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)

Ez még az előző bejegyzés mellé kívánkozott.

Ki a magyar?

Tegnap, ezt olvastam valahol (szándékosan nem jelölöm meg a forrást, nem kívánván ezáltal reklámozni):

 “…az én véleményem az, hogy hiába beszél valaki magyarul, ha a személyi igazolványában az áll, hogy Romániában született, és román anyanyelvű, akkor az az én olvasatomban jogilag nem magyar…”

Egész este töprengtem az idézett fiatalember gondolatain… Számomra, mint “romániai magyar ajkú” számára idegenek ezek a gondolatok. Idegenek, távoliak és fájdalmasak. Fájdalmasak, mert éppen onnan jönnek, ahonnan legkevésbé várná az ember. Amikor honfitársaim, a román ajkúak, mondanak hasonlót, valahogy kevésbé húsomba vágó. Őket még próbálom megérteni, hiszen más értéket, más világot képviselnek, múltunk is más, érdekeink különbözőek. Talán nem várhatom el, hogy megértsék azt, ami annyira távol áll tőlük és, ami annyira más értéket és érdeket képvisel.

Azt kell hinnem, hogy az illető fiatalember, és még vannak páran hasonlók, semmit sem tud arról, hogy mit jelent magyarak lenni. Magyarnak lenni nem merül ki abban, hogy magyar állampolgársággal rendelkezik az ember. Aki tudja, az érti, aki nem, annak meg hiába mondanék én bármit. Én itthon vagyok otthon, kisebbségben élő magyarként! Ez a jogállásom! Igazolványom van arról, hogy magyar vagyok, de mégsem attól vagyok magyar J. Hamarosan magyar állampolgárságom is lesz és mégsem attól leszek magyar. Magyar vagyok, voltam és leszek! Nem azért, mert papirosom lesz róla, bár tagadhatatlanul szép gesztusnak tartom a magyar állam részéről, hanem azért mert őseim azok voltak és szüleim annak neveltek. Nagyapám a magyar államért harcolt és engem gyermekként magyar népdalokra tanított. Magyar az anyanyelvem, ezen a nyelven születnek gondolataim... magyarul álmodom és imádkozom... ezen olvasok és írok... és a lelkem is egészen magyar.

Mindig voltak érdekeik után futók, pénz után szaglászók, “szar magyarok”, ahogy itt Erdélyben mondják. Kérem Istent, hogy mentsen meg ettől!

„Mert a haza nem eladó.
Ezüst pénzre sem váltható.
Mert a haza lelked része,
Határait belédvéste
Ezer éve,
Ezer éve a hit.”

(ugyanez igaz a magyarságra is)

cs.e

Egy kis bölcsesség

Kovács Tibor: Szeretet

"Szeretni valakit az több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret."

(Fromm)