A köztudatban csak Halottak napjaként emlegetett november 2.-a közeledik... Ezen a napon főként a katolikusok körében - de mára már a protestánsok, anglikánok, sőt ortodoxok is csatlakoztak - szokássá vált, hogy kimegyünk eltávozott szeretteink sírjához, virágot viszünk, gyertyát gyújtunk és emlékezünk. Emlékezünk rájuk, akik már nem lehetnek köztünk... Legtöbbünknek van kire, hiszen valószínűleg ott él a lelkünkben egy eltávozott szülő, nagyszülő, házastárs, ne adjisten egy elvesztett gyermek szeretett emléke. Emlékezünk, miközben elkerülhetetlenül belénk mar saját elmúlásunk gondolata is. Talán csak a gyerekeket és a nagyon fiatalokat nem foglalkoztatja még ez a gondolat, de ha az ember egy bizonyos kort megér, óhatatlanul eszébe jut, saját életének végessége is...
Születés és halál, élet és elmúlás, olyan körforgás ez, mely mindannyiunkra rátalál. A születést örömmel fogadjuk. (Én most még inkább át tudom érezni ennek örömét, hiszen éppen új életre várok, ami bármikor beköszönthet). A halál más téma. Amikor megérkezik mérhetetlen fájdalommal tölti el a lelket. Nem azét, aki elmegy, hanem azét, aki marad. Mert talán könnyebb elmenni, mint maradni... Ennek igazságát csak az tudja igazán megérteni, aki vesztett már el valakit. Az eltávozottakat legtöbbször harag, könnyek és fájdalom kíséri. A beletörődés, a megnyugvás csak később jön, ha megérkezik egyszer.
A keresztyének meggyőződése, hogy eme földi élet után másik Élet következik. Élet, ami örök és amelyben találkozunk azzal, aki teremtett minket. Élet, ami eltörli ennek az életnek minden kilátástalanságát, fájdalmát. Élet, amelynek ajándékaként együtt lehetünk azokkal, akik már elmentek és azokkal is, akik utánunk jönnek. Együtt lehetünk anélkül, hogy bántás, harag, gyűlölet vagy irigység mérgeznének minket. A végén csak a szeretet marad, és ez a legnagyobb ajándék.
Kívánom, hogy ez a hit minden ember életében valósággá váljék, beleértve az enyémet is.
Áldott megemlékezést kívánunk mindenkinek!
(Cs.E )
