Döbbenet

(Egy mezőségi magyar faluban elhangzott beszélgetés visszhangja)

Belefacsarodik a szív a szavakba, a fül szinte nem is akarja átengedni, az agy bénultan, lelassulva adja tovább az üzenetet. Nem is lehet igaz.

Mezőségi kis falu. Szinte teljes egészében magyarlakta.

Maroknyi ember, pap,tanító, tanár vívja néha csendes, néha lélekőrlő harcát a nyelv, az iskola, az ének, a tánc, találkozók, rendezvények kis lélekvesztőjének vízszint fölött tartásáért, szinte elmerülve a gonoszkodások, intrikák, akadékoskodások fagyos vizében, mégis tolva, hajtva, élő motorként, árral szemben is, tovább, messzebb… .

Otthonról hozva a füzetet, papírt, krétát,meg ami kellett, újraálmodva a feledésbe merült viseletet, leporolva a dallamot, újramondatva a régi meséket.

Eddig a kis csónak még úszott, nem merült el.

És eddig még megmaradt a nyelv, a tánc, a találkozók,élt az ének…

Csokornyi színes csoport, a múltból formákon, díszeken, dallamokon, dobbanáson, érzéseken át üzenő ősök csillagos körbe fogva adták át az erőt, és volt csengő gyerekhang, meg reszelős, évtizedeket hordozó, és nevetés, meg lobogós paripa, kipirult arcú legény árvalányhajas pörge kalappal… .

Isten mosolygott.

De volt más is:

A gonosz, a sötét, a gyáva az csak megbújva támad. Szúr és visszavonul, csöndesen várja, hogy legyengüljön az áldozat, vagy elhinti a harag, féltékenység, hatalomvágy és PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ igéző, halált hozó magvait, mást nem is kell tennie. Kivárja az eredményt. Az ósdi taktika most is beválik, s mi ahhoz igazán értünk, hogy egymást marjuk.

Pénzért lehet. Beígért állásért lehet. Koncért lehet. Pozícióért lehet. Lehet áruba bocsátani a mögöttünk levő végtelenbe nyúló évezredet, az ESZMÉÉRT, földért, jövőért elhullt száz és százezreket, a SZÓT, az igazságot, a közösséget, kiröhögni a mártírokat… . Ígéretekért és pénzért.

Megveszik. Jaj, de sokan árulnak mostanában. Azt hiszik, meg lesznek becsülve, azt gondolják, hogy ”érvényesülnek”. Szegények.

Nyálkás, fullasztó, undok hínárrá válik az életük. Beleragadnak.

Hullaszag van. Hatott a méreg. Keserű is, édes is csorog a   forrásból.

Sikerült?

Megállítani a virágzást?

Megfakítani a színeket, formákat, ellopni a dallamot, megkötözni a táncoló lábakat?

Kilopni a szót, azt az édest a gyermekek ajkáról?

Közömbössé, fásulttá tenni az eddig tervezni merőket?

Sikerült?

KICSI FALU.

MAGYARLAKTA ?!

Magyar(?!) mondja:

Nem kell ide iskola,nem kell anyanyelv, így nem lesz VALAKI a gyerek.

KICSI FALU.

MAGYARLAKTA.

Magyar (?!) mondja:

Nem kell ide néptánc, viselet. Már nem jelent semmit. Nem ez a jövő.

KICSI FALU.

Magyarlakta.

magyar (?!) mondja:

Nem kell lobogó, paripa, pörge kalapos legény. Az a rongy sem kell a rúdra. Nem divat.

Döbbenet.

Az ősök félreállnak s leveszik a kezüket vállunkról.

Döbbenet.

Csend.

És átok.

Nem hiszem el.

Isten nem mosolyog.

Átok.

Árulók átka.

Földönfutókká lesztek.

Nem lesz szó ajkatokon.

Nem lesz ruha testeteken.

Nem lesz házatok.

Nem lesz gyermeketek.

Nem lesz lobogótok.

Nem lesz múltatok.

Utódaitok elkerülnek az utcán.

Isten elnéz fölöttetek.

Jó, hogy van még maradék.

A fagyos víz ajkukba mar.

Görcs tekeri lábuk, s a távoli szigetet is megpróbálják elsüllyeszteni, hogy ne legyen úti cél.

Van értelme tolni, hajtani a csónakot, vagy mindegy?! Süllyedjen?

Hisz óriás hajók is elsüllyedtek már… .

Kékülő, összeszorított szájjal, csikorgó fogakkal úsztatja tovább,  a pap,a tanító, a tanár, amíg egy is van, akit menteni kell, amíg egy is van, aki bízik, aki hisz, s akinek még fontos az a drága ”rongy”, a vérünk bölcsőjében hordozott ének, az árvalányhaj, a táltosvarázsú szó, eleink erőt adó keze vállain, meg Isten mosolya.

G.E